Ambulancia

 Mikor máskor, ha nem az utolsó pillanatban (nesze neked, elfojtott betegségtudat), szerencsére nem életveszély szempontjából, hanem "csak" a szemeszter végén, számonkérések előtt (azt ígérték, vizsgákra és zh-kra kiengednek majd az osztályról, kár hogy sose voltam az a komisz diák típus, aki kajánul elvigyorodik már a gondolattól is, hogy  "véletlenül" lehányja nagyon utált szemét tanárát... Egyáltalán: nincs is utált és szemét tanárom -- ezt hozta az utolsó év,  talán végre az  érettség lenne ez, hat évvel az érettségi után?)

 A fájdalom (lévén, hogy az utóbbi évtizedekben a morfiumnál finomabb csillapítókat is feltaláltak) nem játszik.
 A szégyen: itt nem. Senki nem ismer, különben is túl összetett érzés ahhoz, hogy végszükségben járjon rajta az agyam. (Bár határozottan elutasítottam a nyugtatós infúziót, mégis kóvályog a fejem a fáradtságtól).

 Idegen ágyban fekszem, kiterülve, hála Istennek senki más nincs a szobában.  "Frusztráció-tolerancia küszöb": mínuszban. Megkérem (parancsolom?), csukják be a szoba ajtaját. ("--De ha baj lesz... --NEM lesz, különben is OTT A KAMERA.") A dobhártyámon dübörögnek a folyosó padlóját érintő szolid léptek...

 Elvesztettem az időérzékem (utólag kiszámoltuk: három és fél óra telt így el), egy nyári emlékben elmerülök: az Arno duzzasztógátján ültem és a naplementét néztem Firenzében. 
Hogy jutott ez eszmbe? Az Arno duzzasztógátján ülök és a naplementét  nézem Firenzében.

 Firenzében utálják a turistákat (aki már járt ott, az érti, miért), a tourinformok, vendéglátóhelyek, útiránytábla-állítók összeesküdtek ellenük a civil lakosság védelmében, áradatukat alattomos praktikával hat-hét gondosan megválasztott utcába terelik ("De hát miért arra menjek, amikor erre a Medici keresztelő kápolnát is láthatnám?" --értetlenkedek a térképre mutatva. --NEM, ahogy mondtam, a dóm felé ezen az úton... -- meggyőzhetetlen az ellenkezőjéről), hogy ott a saját piszkukban vergődve (pizzás-doboz, papírzsebkendők, frissítőkendők, jobb-nem-tudni-mik, szandál kilőve) azok nyugodt szívvel kipipálhassák a "láttuk Firenzét pontot". Persze ezek az utcák tökéletesen alkalmasak igényeik kielégítésére: pár fotó mobillal a fontosabb helyek előtt, egy-két múzeum előtt sorban állás, majd meglátogatásuk (ez utóbbi rövidebb), néger souvenir árusok tömkelege.

 Jogos önvédelem ez a helyiek részéről, és azzal jár, hogy Firenze összes többi utcája hamisítatlanul eredeti, szép, gondozott, valóban firenzei, dolgozó emberekkel, parkban játszó családokkal.

  Valaki bejött egy nővérrel, valami ampullákat kell beadni neki, a sarokban fekszem, fejem a fal felé. Most még összébb kuporodom (miért nincsen takaró és párna, ami alatt elbújhatnék? - lám, mégis félek, nehogy meglásson egy orvostanhallgató vagy rezidens ismerősöm), de már nincs erőm bosszankodni a nem várt társaságon. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy rám sem hederítenek, és az ampullák után kimennek, nem köszönnek. Mintha ott sem volnék.

 Második nap jöttem rá a turpisságra, mielőtt indult volna haza a vonatom. Az estét  még direkt a tenger mellett töltöttem, eldöntve, hogy Firenze borzalmas és "alhatatlan". Miután megvilágosodtam az előző napi tömegiszonyom oktalanná vált, szinte magányosan róttam a csodálatos, reneszánsz utcákat. 

Mondanom sem kell, a Fra Angelico festményeit rejtő domonkos kolostor is kiesik a fősodorból. Bár a freskókat nem láthattam (kora délután zárnak!) viszont jót mulattam azon, hogy a helyi domonkos testvérek ajtaján hatalmas kiírás hirdeti, miszerint rajtuk ne keressenek semmilyen turisztikai látványosságot. Azért elkaptam a sekrestyést és zarándok-voltomra hivatkozva megpróbáltam kinyittatni vele a múzeumot, aki boldogan elmagyarázta, hogy a múzeum Rómához tartozik (nem tudom, hogy valami római múzeumhoz, vagy a domonkos generalátushoz, vagy pontosan hova), nekik semmi közük hozzá, ha lenne, nem tudnának szerzetesi életet élni a turistáktól. Ők laknak a rendház egyik, Fra Angelico-freskómentes felében, ezt vastagon elfalazták a rendház másik,  Fra Angelico-freskós felétől,  és ahhoz nincsenek is kulcsaik. Viszont szívesen megtöltötte a fél Itálián végigvonszolt műanyag ásványvizes-palackomat a sekrestyében csapvízzel. A templomban a hírhedt Savonarola és egy szent domonkos firenzei püspök sírja között találtam egy Salve regina - kottát, elénekeltem az ismerős dallamot. Egy pufók testvér jót derült rajta, gondolom az akcentusomon (ez ott kezdődik, hogy náluk a regina redzsína, én is jót szoktam mulatni az olasz latinon), kedves volt a mosolya, úgy gondoltam, valahogy örült nekem.

 Firenze másik turistáktól jól titkolt helye a duzzasztó gát, amelynek csak az egyik felén csorog le az Arno, a másik részén szabadon lehet járkálni. A helybeliek itt horgásznak és sétáltatják a kutyáikat.

Ledobtam a táskámat (mivel majdnem akkora volt, mint jómagam, és egyesek a súlyát is hasonlóképp saccolták, soha nem kellett attól tartanom, hogy ellopják) és a szandálomat, majd mezítláb mászkáltam az átmelegedett betonon, majd az Aranyhíd felé nézve leültem és megvacsoráztam. Lassan alkonyodott, és a lebukó nap aranyba vonta a házak falait. Már korábban kinéztem magamnak egy gyönyörű csupa-ablak villát a bal parton, hogy ha festőművész lennék, lefoglalnám magamnak. De a duzzasztóhoz sétáltva láttam, hogy Bellini megelőzött...

 Belelógattam a lábam a vízbe. Jéghideg volt az Alpokban eredő folyó, talpamat a gát meleg betonfalához szorítottam. Élveztem, ahogy lassan átmelegíti a beton, miközben a lábfejemet csiklandozza az Arno hidege, élveztem a gyönyörű naplementét, a házfalak barátságos melegbarna-aranysárga színét, a város zaját elnyomó vízcsobogást, a friss mediterrán levegőt, a hidak fennséges látványát, a parton a nyüzsgést, amit távol tart tőlem a folyó (nagy kerülővel lehet csak lemenni a gáthoz egy erdős-saras területen keresztül).

 Éjszaka tizenegykor indult a vonatom, valamit megtapasztaltam a természeti népek és emberek sajátos idejéből - időtlenségéből: nyugodtan megvárhattam a naplemente végét, amíg kigyúltak az első csillagok, nem késem le a vonatot, hiszen nyár vége volt, közelgett az őszi napforduló. Jó volt, hogy nem kellett folyton az órámra pillantanom.
(Még egy esti sétára is futotta az Arany hídon és a Pitti palota előtti téren.)

Firenze -- forrás: flickr.com (az utolsó napokra az én gépem már lemerült.)

 Ez most nyáron volt. 
 Talán a lábamat bizsergető jó érzés, talán a nyugalom, talán csak egyszerűen az ajándékba kapott, nem keresett szépség intenzitása miatt jutott ez eszembe.
 Az Arno duzzasztógátján ültem és néztem Firenzében a naplementét. 

 Ez a legrosszabb: idegen ágyban és nem-tudom-(nem-is-akarom)-kikkel feküdni. És az osztályon is az lesz, ahova holnap felvesznek.

 Mint a vonaton.

 Szeretek vonaton aludni.

 Igaz, soha nem volt pénzem hálókocsira, mindig a fülkében dőltem le, pofátlanul lefoglalva három-négy helyet (kocsi-függő). Assisi felé is... ott elaludtam. Mindenem szét volt, amikor megállt a vonat Szent Ferenc a városánál, olyan hihetetlen volt, felriadtam, meghűlt az ereimben a vér, és a legutolsó pillanatban nagy sikoltással ugrottam le a legnagyobb csomagommal, miközben lelkes olasz utastársaim a szomszéd fülkéből utánam dobálták: a hálózsákomat, a polifoamomat, a könyvemet és még elég sok mást.

Assisi a hegyen. (A vasútállomás a völgyben fekszik a modern városrésszel egyetemben.)

 Késő éjszaka volt, még vagy hárman szálltak le a kicsi állomáson, de ők a vonat elején és hamar bele is vesztek az éjszakába. Egyedül szedegettem össze a cókmókomat, véghetetlen boldogságban, hogy végre megérkeztem, futva indultam gyönyörűen kivilágított hegytetőn magasló városhoz. Persze egy kilométer után kifulladtam, még a völgyön sem volt erőm végigérni, nemhogy a hegyre felmenni, úgyhogy távol az úttól kiválasztottam egy szimpatikus bokorligetet, átvágtam a mezőn, és felállítottam egy düledező présház mellett a sátramat. Közben megbeszéltem a szomszéd kutyájával, hogy nem Isten akarata szerint való, felriasztani a gazdáit, és lehetőleg ne támadjon meg csak azért, mert hülye magyarként szalonnával és kolbásszal indultam neki a mediterrán nyárutónak -- majd egyszer megírom, hogy ez később éppen kutyaügyileg megtérült). A mellettem lévő borosház elég poros volt ahhoz, hogy arra következtessek, rég nem használták, akkor miért pont ma tennék? Csak reggel láttam, hogy nem mezőn, hanem legelőn keltem át, csodálatos mód észrevétlenül átlépdelve a bedőlt szögesdrót-kerítést. ("mert megparancsolja angyalainak, / hogy őrizzenek minden utadon. / Tenyerükön fognak hordozni, / hogy kőbe ne üsd lábadat.")

 Vannak kifejezetten jó vasútvonalak az alváshoz. Például Krakkóból Gdanskba. Ezt lengyel diáktársaim is így gondolják, így nem ritka, ha valaki hálózsákban alszik a folyosón. Gdansk is gyönyörű, a Balti tenger vize fekete, a homokfövenye pedig fehér. Vagy Brassóból Budapestre. Itt egyszer előfordult, hogy nem a megszokott fülkés kocsit küldték. Próbáltam kitartani a leginkább BKV-ra tervezett székeken, de Kolozsvár környékén feladtam és holtfáradtan előhúztam a hálózsákomat és hátizsákomat magamhoz ölelve elnyúltam a székek alatt. A cipők kopogásából félálomban úgy rémlett, a kalauz megállt felettem és csodálkozott, de mire levontam volna ebből a konzekvenciát édesdeden aludtam.

 A legrosszabb Firenzéből Budapestre. Mindenki Velencébe akar menni, vagy Velencéből eljönni. (Az egy elkurvult város, nem volt annyi tartása, mint Firenzének. Jó, igazából sajnálom. Szegény Szent Márk, a több millió turistából hányan gondolnak vajon őrá?) Ebből fakadóan állandó a mozgás. Mire elcsitulna minden, jön az osztrák határ, ahol a csomagokból-székekből-hálózsákokból-utastársakból (főleg szerelmes párok) kialakított rendkívül bonyolult szerkezetű alvó emberhalmazt megpróbálják németes precizitással és hangerővel helyjeggyel rendelkező, helyükön ülő utasokká, poggyásztartón fekvő csomagokká rendezni, szigorúan ragaszkodva a "folyosó" és utazótér elkülönüléséhez. Ezekkel az ÖBB-kalauzoknak tuti nem köt egyetlen életbiztosító sem szerződést.

 Szeretek vonaton aludni, mert az mindig azt jelenti, hogy valami fantasztikus, új dolog felé tartok. Legyen az akár Gdansk, akár Firenze, akár Csíkszereda, akár az Otthonom. Hiába kiszolgáltatott állapot. És nem választhatom meg az utastársaimat. Meg a körülményeket sem. (Krakkóból a gdanski vonat Kielicéig vagy Katowicéig jutott el gond nélkül. Ez a nagyjából a következő kisváros. Ott bejelentették, hogy két órát állni fogunk. Egy élelmes diáktársaság rögtön városnéző túrát szervezett -- én nem mertem elmenni, optimista voltam, hiszen a MÁV-on nevelődtem, ahol a két órányi késés gyakran 1 óra 59 perccé rövidül, ehelyett életemben először vízipipáztam. Cseresznyés dohány volt, finom, és rossz ötlet -- kiszárított, kevés lett az ivóvizem. Szerencsére ezen kívül eddig csak kétszer kellett megtapasztalnom, hogy a vasúti kocsi "NEM IVÓVÍZ" feliratú vizéből inni nem okoz egészségkárosodást.)

Valami ilyen a kórházi osztály is. Kiszolgáltatott vagyok, de a cél eléréséhez szükséges. Nem választhatom meg azokat, akikkel együtt fogok bent feküdni. (Előrejelzések alapján nálam legalább 40 évvel idősebbek lesznek.) Nem is tart majd örökké. (Akárhány nap, biztos rövidebbnek fog tűnni, mint a Firenze - Bp. Keleti. Senki ne induljon ülőhelyes kocsiban vonattal Velencébe!) A cél pedig... most igazán fantasztikus: megint jó kedvvel, energikusan tanítani és tanulni, egészségesen helyt állni a világban, csinálni a dolgomat.

Alkonyodik Firenzében